Mindig is vágytam a repülésre. Ki ne álmodna arról, hogy szárnyal a föld felett
Korábban még csak repülőn sem utaztam. Végül úgy alakult, hogy augusztus 2-án rögtön a dolgok közepébe vágva egy katonai szállítóhelikopterrel élhettem át életem legszebb utazását.
Volt egyszer egy, a Honvédelmi Minisztérium és az Indafotó által közösen szervezett „Katonák, hősök" című fotópályázat, ahol néhány fotóstársammal együtt (többek közt Ilonával) különdíjként egy helikopteres repülést nyertünk el.
A találkozó augusztus másodikán, csütörtök délután volt a Honvédelmi Minisztérium előtt. Innen kisbusszal indultunk a Szolnoki Helikopterbázisra, ahol korábban Indafotós séta is volt, akkor bemutatták számunkra az egész bázist.
A buszon az olimpiai témák közepette kiderült, hogy éppen Merész Marcival a női vízilabda csapat edzőjének fiával beszélgetek. Ezúton is nagy gratula a csapatnak a 4. helyezésért!
Négy óra tájban megérkeztünk a bázisra, ahol egy rövid szünet után Bali Tamás alezredes tájékoztatott minket a repüléssel kapcsolatban.
Megtudtuk, hogy egészen az Északi középhegységig elmegyünk, Bogácsnál teszünk pár kört és vissza. Röpke másfélórás repülés, amiről nem is álmodtunk. Abban a tudatban voltam, hogy eljövünk, repkedünk kicsit a bázis körül és mehetünk is haza, de ez óriási hír volt.
A következő fontos téma az a bizonyos vödör volt, amit végül szerencsére senkinek sem kellett használnia. A felszállás 17 órára volt tervezve, a madárka pedig egy MI-8-as szállítóhelikopter volt.
A beszállás után beindították a fülsüketítő hajtóműveket és nemsokára felemelkedett a helikopter. Mindenki kattintgatott őrülten, mondván ilyen élményben egyhamar nem lesz újra részünk. Átrepültünk a Tisza felett és egyre emelkedtünk, pár száz méter magasból minden aprónak tűnt, odafentről a végtelen sík Alföld valóban térképpé varázsolódott.
A madárvédelmi területet elhagyva szinte a föld felett repültünk 300-al nyitott ablakok mellett, hihetetlen élmény volt. Beülhettünk a technikus helyére a pilótafülkébe a pilóta és a navigátor mögé, teljesen más szemszögből látva repülésünket.
Az Északi középhegység közelében az ajtót is kitártuk (természetesen az ajtóban vigyáztak ránk ki ne pottyanjuk), ekkor akkora huzat lett, hogy alig bírtam a gépet kitartani az ablakba. Felállhattunk, szabadon járkálhattunk (persze csak mértékkel, mégiscsak egy levegőben lévő 10 tonnás valamin voltunk), kiülhettünk az ajtóba, kinyithattuk az ablakokat, bármit kérdeztünk válaszoltak, egyszóval fergetegesek voltak a honvédek.
A legszebb rész a Bükk, valamint Bogács volt, ahol tettünk pár kört és integettünk a helyieknek a nyitott ajtón keresztül.
Olyan fordulatokat csinált a gép, hogy már vártuk mikor esünk ki az ajtón, furcsa érzés egyik oldalon csak a talajt látni, míg a másikon az eget.
Visszafele a késő délutáni nap sugarai elképesztő látványt nyújtottak.
Nézve a csodás tájat és tudva, hogy a levegőben repülünk néhány méterrel a föld felett hirtelen teljes nyugodtságot éreztem, szétnézve a mellettem ülők széles mosolyán azt hiszem a többiek is hasonlóképp éreztek.
Visszafelé még tettünk egy apró kitérőt, próbalandolásként leszálltunk egy tisztáson. Felszállva pedig a friss bálák sokasága ragadott meg.
Visszaérve a bázisra megköszöntük ezt a felejthetetlen élményt. Látva a pilóták mosolyát ők is nagyon élvezték a repülést, akárcsak mi. Ezután még megnéztük a kutató-mentő szállítóhelikoptert is a naplemente fényeinél.
Fél 8-kor viszont búcsút vettünk a bázistól és egy óriási élménnyel a szívünkben indultunk hazafelé.
Ezúton is köszönjük Szecsey Istvánnak, a Honvédelmi Minisztérium munkatársának a szervezést, a Minisztériumnak és az Indafotónak a fotópályázatot és a katonáknak a felejthetetlen élményt.
GYŰJTEMÉNY FOTÓI: